Dienstag, 20. Mai 2008

Pünkösd hétfö

Pünkösd hétfö, fél kilenc körül.

Egyedül ülök a Berghof vendéglöjében, iszom a reggeli kávémat, a hatalmas ablakon keresztül elémtárulkozik a kastli táj, a kastli vár méltóságteljes képe.

Milyen más szemmel látom ezt a várat ma. Hirtelen megdöbbent, lenyügöz a szépsége.Mi változott ezalatt a 36 év alatt? A vár falai biztos ugyanazok, hiszen több évszázad óta nem változtak. A táj is ugyanaz. A dimbes, dombos vidék, a zöld szin megannyi árnyalatával, a tarka virágokkal borított mezök, akkor is ugyanigy néztek ki. Mért nem vettem észre ezt a csodát 36 évvel ezelött? Mert akkor haragudtam mindenre és mindenkire. Igazságtalannak tartottam a világot, apámat, amiért 17 évesen bezárt ebbe az Isten háta mögötti fészekbe, apácákra és papokra bizva a további nevelésemet. Nagyon el voltam keseredve, és közben elfelejtettem, hogy mért is járok ide, hogy az egyetlen lehetöségem volt leérettségizni, frissen Magyarországot elhagyva, gyenge angol és német nyelvtudással. Nem maradt idöm és energiám észrevenni a vár szépségét, azt, hogy történelmi köveken sétálunk nap, mint nap, hogy minden egyes kö mesélni tudna, sokat, sokat mesélni. Ahogy melankólikusan kortyolgatom a kávémat megszólal a rádióban a harang, a német misét közvetítik. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, majd egy másik. Mi történik velem? Felállok, kimegyek egy kicsit a domboldalra, leülök, nézem a várat, mélyen beszivom a virágillattal átitatott levegöt, hallgatom a madarak csicsergését, hiszen természetvédelmi területen vagyunk. Élvezem a pillanatot, tudatosan, még akkor is, ha érzem, hogy fájdalmas. Érzem, hogy valami végetért, valami végleg lezárul, valami soha többé nem lesz ilyen, amilyen most, ezekben az órákban ezen a hétvégén. Visszapörgetem az elmúlt két nap eseményeit. A találkozásokat, a mosolygó arcokat, a szombat esti táncházat, a vasárnapi ünnepséget, ami nagyon jól sikerült, senki nem vette észre, hogy volt benne egy kis improvizáció, hisz a diszvendégek közül, csak a kastli polgármester jött el. Ismét átérzem a vasárnapi mise felemelö hangulatát, ahol egy szem sem maradt szárazon.

Majd megy tovább a nap, kezdödik megint a pörgés, a szervezés, a történés. Hétfö délután is fantasztikus a hangulat, mint az elözö napokban is. Senkinek nincs kedve hazaindulni. Jó itt lenni, itt együtt, meghitt baráti légkörben, felszabadultan, boldogan. Talán utoljára lehetünk mégegyszer gyerekek, pár óra múlva végleg lezárul ez a korszak.Lassan kezdenek búcsúzkodni az emberek. Meleg baráti ölelések, igéretek, utolsó mondatok, cimcserék. Majd lassan kiürül a várudvar. Megüresednek a sörpadok, csak azok maradnak, akik segitenek az öszepakolásban, a rendcsinálásban. Hihetetlen gyorsasággal tünnek el az asztalok, az ernyök, a padok. Laci porszivózik, Ági, Zsuzsi, Ildi söpör, Zsolt, Csaba, Karcsi és a többiek a padokat, asztalokat pakolják össze. 2 óra alatt visszaáll a vár eredeti állapotába, újra csipkerózsika álmába merül szeptemberig, amikor is az új tulajdonosok veszik birtokukba a vár falait és újra diákzsibongás tölti be majd a várudvart. De ezek már nem a mi diákjaink, ezek már nem a "kastlisok", nem a mieink. Más korszak kezdödik a vár történetében, a mi fél évszázad történetünk örökre lezárult. Elbúcsúztunk. A hazaút gyorsan eltelik, beszélgetünk végig, van miröl, a téma kimerithetetlen. Megérkezek, otthon vagyok, de nem találom a helyem. Napokig a hétvége élménye foglalkoztat, zakatol a fejemben. Idegen a lakás, idegenek az emberek, mit keresek itt egyáltalán? Telefonálunk, az e-mailek egymás után érkeznek, az interneten állandóan kapcsolatban vagyok valamelyik volt kastlissal, nem tudunk elszakadni egymástól. Még egy vacsora nálam, egy megbeszélés, a hétvége kiértékelése, majd új célokat tüzünk ki, nincs pihenés. Csak ma 15 levelet válaszoltam meg, több emberrel skypoltam, még Amerikából is megkerestek olyanok, akik nem lehettek velünk. Ök a fényképeken tudták követni az eseményeket, hálásak voltak érte, még akkor is, ha nagyon kevés volt diákot ismertek fel. Igen, az idö közben nem állt meg. Idézek egy „régi" diáklány leveléböl: Fiam, akinek köszönhetöen egyáltalán eljutottam Kastlba, nem oda járt gimibe, hanem Budapesten. Egyáltalán elöször volt Kastlban. A következöket mondta az uton hazafelé: „Anya, ennek a gimnáziumnak szellemisége van, a szeretet szinte tapintható volt. Ilyent csak angol filmben láttam, ahol régi, nemesi kollégiumot mutattak be, de eljátszani mindent lehet. Bár csak ilyen lenne az egész világ." Meg kell mondjam, magam is meghatódtam és ugyanezt éreztem.

Igen, lezárult egy félévszázados korszak Burg Kastl történelmében, de nekünk volt kastlisoknak nyílt egy új. A már több mint 30 éve alapitott ALUMNIba az új háttér szükségletével újraszületett a Burg Kastl Alumni, hiszen most már a cél nem a kastli diákok támogatása, hanem a kastli örökségnek, szellemiségnek átmentése a jelenbe és a jövöbe, a másik pedig a diákság összetartása, találkozók szervezése, kapcsolatok ápolása, egymás segítése. Ebbe az egyesületbe várunk szeretettel a világ minden részéröl minden volt diáktársat, mindenkit, aki szeretné, ha a fél évszázad közös múltunknak folytatása lenne.

Volt kastlis baráti szeretettel,
Bor Ági
Budapest, 2008.május18. vasárnap

Galambos Tamás csodálatos felvétele

Keine Kommentare: