„Becsukott a Burg Kastli magyar gimnázium...“
olvastam az elmúlt esztendőben egy újság utolsó előtti oldalán, valahol a legalsó sorokban, minden méltatás, búcsúztatás nélkül, pedig egy tisztességes „Halotti beszédet“ megérdemelt volna.
Fejbevert az ismert ténynek ez a megfogalmazása. Valahogy hasonlóan közlik, ha pl. ...becsukott Mári néni szatócs boltja a szomszéd sarkon...
Aztán teltek-múltak a hónapok, síri csend a témáról. De valami zsongott a levegőben, hogy a búcsúztatás, a köszönet, a temetés még jön. Az elbúcsúztatása annak a fenoménnak, ami a magyar emigráció hatalmas tölgyfájává terebélyesedett, amit magyar gimnáziumnak neveztek, ami Kastlban az 50. esztendejét élte meg, de ami valójában 63 esztendős múltra tekint vissza. Vékony hajszálgyökerekből indult a teljes ismeretlenség csendjében magyar pedagógus szivek idealizmusából. (Nagy események kezdete sokszor a názáreti csend és névtelenség leple alatt adódik). Egy ilyen „hajszálgyökérnél“ 1945-ben én is jelen voltam, még mint diák, Lívia néni kezdődő iskolájában. Aztán novemberben szétváltak útjaink. Én hazakerültem szüleimmel, tanulmányaimat folytatni, befejezni. Lívia néni (Dr. Fekete Sándorné) tovább került Lindauba, Bauschlottba, Kastlba, ahol a kis falusi temetőben nyugszanak hamvai.
1956 újra nyugatra dobott az akkor már erősödő, lombosodó magyar iskola tövéhez, immáron tanári diplomával a zsebemben, Kodály örökségét hordozva a szívemben, egyenesen Lívia néni ölébe s rajta keresztül Ambrus Szaniszló atyai szeretetébe.
Két esztendős bauschlotti működés után (ott a JÁNOS VITÉZ-zel indúlt nótázásunk) 1959 őszén Kastlba jöttem. És aztán így kezdődött:
Szeptember első napjai voltak Az iskola bejárati lépcsőin ácsorogtam. Nézegettem az érkező diákokat s az előttem lődörgő ifjúságot. Egyszercsak feljött hozzám egy meglett korú fiatalember s kedves udvariassággal megkérdezte: „...a tanárnő az új énektanár?“ Igenlő válaszomra nagyon óvatosan folytatta: „...én 12.-es diák vagyok. Oláh János a nevem. Otthon már sokat népitáncoltam. Ha a tanárnő akarná, ketten összedobhatnánk valamit...“
Hát én persze, hogy akartam! Hamarosan meg is kezdtük az „összedobálást“. Első programja volt a „Nagypáros“, „Kónyi verbunk“, „Tápiógyőri“. Sajnos, Jánosnak a táncokhoz nem volt kottaanyagja. S ez volt az első bökkenő. János megpróbálta „pompás“ éneklő tudásával elénekelni a nótákat. Én megpróbáltam a dünnyögő hangok közül kihámozni a helyesnek vélt dallamot. S aztán már meg is kezdtük a toborzást. Eredményben nem volt hiba. Mindenki táncolni és énekelni akart. Mert ez a kettő akkor együtt ment, Tonband, hangszóró és egyéb gépzene hiányában. A táncokat a kórus kísérte.
A következő iskolaév 7 (hét) V. osztályos gyerekkel kezdődött. Nagy volt a probléma az akkori iskolavezetők körében, az utánpótlás miatt. Mi segítette ki az iskolát ebből a várható elnéptelenedésből, jövőtlenségből? A dal és a népitánc.
Elindultak a vendégszereplések. Európa komoly színpadjain: Zürichben a Schauspielhausban, Párizsban a Salle Pleyelben, stb., stb. Már a műsor szünetjében özönlöttek be hozzánk honfitársaink s árasztottak el kérdéseikkel: „...Csodálatos, fantasztikus! Hol van ez az iskola? Van-e még hely? Mikor vihetem a fiamat, lányomat?...“
Következő szeptemberben nagyobb teremben és több paddal kezdte az akkor már VI. osztály a tanévet és az iskola elkezdte fénykorának esztendeit.
Oláh János létrehozta, magasra emelte a tánccsoportot. Müller Gyuri tovább vitte, fejlesztette s átmentette mind a mai napig.
Ezen a pünkösdön az öregdiákok soha nem látott tömege érkezett Kastlba. Az érett gyümölcs érkezett vissza. Búcsúzni jöttek és köszönni és temetni és végleg BECSUKNI. Helyette az újra találkozás, újrakezdés örömének lettek bírtokosai. Mindent úgy énekeltek és táncoltak, mintha tegnap lett volna utolsó szereplésünk valahol Európában.
Érdekes módon senki sem dicsekedett nekem a saját karrierjének magas íveléséről, de szórták elém az unokáik fényképeit eme szavakkal: „...megtanítottuk ám őket magyarul!...
S itt újra éreztem, hogy nem csukták be a Burg Kastli magyar gimnáziumot.
A vasárnapi istentiszteleten közösen vallottunk hitet és szóltunk az Úrhoz a Miatyánk szavaival. A Himnusz, Szózat záró dallamaival sem ért véget a „nótázás“. A kóruson először halkan, majd mind bíztatóbban jöttek felém a kérések: „...Éva néni, még ezt a dalt, még azt a nótát...“ S a délceg Kossuth nótától a Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok... énekig egymás után zendültek fel a régi dalok (és lent a templomban is bent maradt a hívő sereg és velünk együtt énekelt!).
A végin megjegyeztem: ...szeretném hinni, hogy az Úr, ott elől a tabernaculumban s odafenn nem veszi rossz néven ezt a sok nem templomi nótát. Erre valamelyikötök így válaszolt: „Ez is imádság volt.“
Igazat mondtál. Köszönöm!
Ahogy lefelé jöttem a kórusról, újra belém vágott a száraz hírközlés:
BECSUKOTT A BURG KASTLI MAGYAR GIMNÁZIUM
Valóban becsukott ???? Valahogy úgy érzem, hogy most nyitott ki ezen a csodálatos pünkösdön. Mert volt Kastli diáknak lenni nem nosztalgia, hanem FELADAT. Tovább vinni, amit kaptál. Unokáiddal énekeld a „Kis kece lányomat“ és a „Tiszán innen, Dunán túlt“ és karácsonykor a „Mennyből az angyalt“.
Nem háborúkat szülő sovinizmus ez, hanem az európai polgár gyökereit erősítő tiszta forrás, amiről Bartók énekel a Cantata Profana soraiban. Mert a gyökér fontos. Nélküle nincsen LOMB.
BECSUKOTT A BURG KASTLI MAGYAR GIMNÁZIUM ????
HÁT nem csukott be! Hanem kinyitott.
S hogy ez megtörténhetett, köszönet azoknak, akik ezt lehetővé tették!!!!
A jövő évi csíksomlyói találkozás reményében köszöntelek MINDNYÁJATOKAT.
Szeretettel
Éva néni
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen